SHADOW OF THE COLOSSUS
MINDEN COLOSSI legyőzhető!!
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Shadow of the Colossus Teszt
5 komment
Az anyag lényege és esszenciája ugyanis annyi, mintha más játékban elértük volna a „bossfight” üzemmódot, és most csak a főellenség harcokat nyomnánk végig. A játékban semmilyen más ellenség, vagy lény nincsen, csak a tizenhat kolosszus, akiket a kardunk segítségével kell megtalálnunk. Napfényben a kardot a magasba tartva egy fény nyaláb fogja megmutatni a helyes utat, s ha azt követjük hamarosan meg is találjuk a keresett kreatúrát. A Shadow of the Colossus hatalmas távolságokat vonultat fel, igazi kalandornak érezheti benne magát a játékos, aki teljes mértékben magára van utalva a vadonban. Mindig a templomból fogunk elindulni, és a lovunkra pattanva gyorsíthatjuk meg a közlekedést. A paci tehát igen fontos szereplő a játékban, így az irányítását illetve a mozgásait remekül kidolgozták a fejlesztők. Az X gombot nyomkodva hősünk kicsit megsarkantyúzza az állatot, így rövid úton vágtába ugrik a ló és nekivághatunk az eszméletlenül durván kinéző, végtelennek látszó, és folyamatosan, töltés nélkül a szemünk elé kerülő tájnak. A hátast egyébként szintén az X gombbal hívhatjuk oda magunkhoz, ha pedig ráérzünk az irányítására, akkor eszméletlen látványos dolgokat lehet vele előadni. Magasabb sziklákról például szép nagyokat ugrik lefelé, de a kedvencem az, amikor vágtából ugrunk le a lóról; ezt a mozdulatot akár Legolas is csinálhatta volna A Gyűrűk Urában. Az alapihlet egyébként lehet, hogy valamilyen szinten onnan is származhat, emlékezzünk csak a tündeherceg mutatványára az Olifánttal, A Király Visszatér egy frankó jelenetében.
Ha kardunk segítségével sikeresen odanavigáltunk a célterületre, rövid úton kapcsolatba kerülünk a kolosszussal, valószínűleg úgy, hogy megpillantjuk; szem elől téveszteni ugyanis igen nehéz, lévén körülbelül 12 emelet magas dögökről van szó! Nem viccelek, ezek a lények olyan szinten hatalmasak, ami mellett az összes többi játék összes gigantikus főmonsztája is ugrándozó törpének tűnik. Ráadásul mivel ők képezik a játék lényegét, eszméletlenül kidolgozottak és csodálatosan festenek. Elsőre valószínűleg mindenkit el fog kapni a kétségbeesés szele, ugyanis ránézésre körülbelül fogalmunk sincs, hogy a rákba kellene leteríteni a hatalmasságot. Nos a leküzdésük általában úgy kezdődik, hogy valahogy fel kell rájuk mászni. Főhősünk rendelkezik még egy fegyverrel a kardon kívül, ez pedig íja, melyet kiválóan használ. Sokszor lesz a nyíl az első lépés a kolosszus kifektetésére irányuló lépések sorában, a második szörnynél például a patájába kell lőni, amikor az felágaskodik, hogy körülbelül 340 tonnányi súllyal lapítsa bele szerény személyünket a talajba. Ha azonban sikerül eltalálni a gyengepontot a talpán, a lény megrogyik kicsit, mi pedig kihasználhatjuk az alkalmat, és a szőrébe kapaszkodva felmászhatunk rá. A kolosszusok ugyanis nem csak nagyok, de általában szőrösek és páncélozottak is. Főhősünk némileg emlékeztet Perzsia Hercegére, hiszen hasonló módon tud szép nagyokat ugrani, kapaszkodni, felmászni, egy-egy platform szélén lógni, és más hasonlóan látványos mutatványokat előadni. Erre szükségünk is lesz, hiszen egyrészt már a kolosszus megközelítése közben is akadhat pár ügyességi rész, másrészt pedig magán a teremtményen is keményen helyt kell állnunk. A lények felépítése ugyanis eléggé furcsa: különböző platform szerű kinövések vannak rajtuk, furcsán páncélozottak, így amikor nem tudunk tovább mászni, vagy kapaszkodni a szőrzetükben, úgy ezeket a részeket amolyan PoP-osan kell áthidalnunk. Mindezt persze úgy, hogy közben a kolosszus rángatózik, mozog, próbál levetni a hátáról, miközben mi próbáljuk megközelíteni gyengepontját. Minden kolosszusnak van egy, de inkább több „vitál” pontja, amelyeket szintén a kardunk használatával fedhetünk fel. Ezeket a kéken derengő, rúnaszerű kis pontokat kell a kardunkkal támadnunk, mégpedig az összeset, mivel a lény teljes életerejét csak így tudjuk levenni. Hogy ez az egész ne legyen olyan egyszerű, a hősünk nem örökölte a Prince örökmozgó, energiatúltengéses tulajdonságát, így bizony egy idő után elfárad! Ezt a képernyő jobb alsó sarka felé elhelyezkedő kör mutatja, amelyben ahogy fáradunk, egyre csökken a piros karika mérete. Ha teljesen kimerül főhősünk, akkor nem tud tovább kapaszkodni és leesik; ha szerencsénk van akkor valahol fennakadunk a kolosszuson, de ha nincs szerencsénk (és ez lesz a gyakoribb), akkor újra mászhatunk fel rá. Fontos tehát figyelni arra, hogy a nagyobb mászásokba, kapaszkodásokba, akciókba csak megfelelő energiával menjünk bele, és használjuk ki az aránylag biztonságos platformokat a pihenésre. Persze ezekre igen rövid időnk lesz csak, hiszen a kolosszus minden erejével azon van, hogy valamilyen szinten eltávolítson minket a veszélyzónái közeléből.
Amint elértük az első vitál pontot, fontos, hogy két mozdulatból áll a kard beledöfése. Először egyszer a kockát kell megnyomni, ekkor emberünk a kardot döfésre felemelni, majd ezután újra a kockára tapadva bele is vágja a fegyverét –ha csak simán csapkodunk, az nem fog használni. Amint az első bevágást megejtettük, elérkezik az állapot amit fentebb már elővezettem, ám most ki is fejteném; ez az amit az egyik legkeményebb játéktervező döntésnek vélek: a kolosszus felüvölt, mi pedig megsajnáljuk. Megsajnáljuk, mert alapvetően békés lényekről van szó, akik senkit nem bántanak, és mert még a pofázmányuk is olyan jóságos. Ráadásul mivel a játékot indító alapmotiváció semmire sem elég, az ok pedig önző, így minden egyes csapás, amit be kell vinni szerencsétlen állatnak, az nekünk is fáj. Ahogy mondtam: zseniális, de nagyon szemét. Ez az, amitől olyan különleges és egyedi élmény a Shadow of the Colossus-al játszani. Persze az egész végül kap valami felsőbb értelmet, megvilágosodást, erre a karakter lelkiismeretének felszólalásai is utalnak, természetesen ezt már nektek magatoknak kell felderíteni.
A játék hangulata eszméletlen. Olyan szintű hatalmas epikus csatákat vívhatunk a kolosszusokkal, melyeket hosszú ideig megemlegetünk. Egy-egy ilyen harc során teljes mértékben magunkra vagyunk utalva, így az akció-kaland feeling minden korábbinál jobban átüt a képernyőn. Minden egyes harc végére szinte eggyé válunk a lényekkel a valóságban is, a játékban pedig… nos az majd kiderül, mindenesetre a Shadow of the Colossus ennek köszönhetően számos morális kérdést felvet, és jó alaposan el is gondolkodtat.
A játék audiovizuális téren ha lehet még nagyobbat domborít. Először amikor a kezembe került az irányítás nem hittem a szememnek: ez tényleg én irányítom? Félve nyomkodtam a gombokat, és csak szép lassan voltam hajlandó engedni a ténynek: ez bizony nem előre renderelt, hiszen ha balra nyomom az analóg kart, a hős bizony balra megy! Akkor viszont aztarohadt! Bizony, az ICO készítőinek új játéka a legszebb, legdurvábban festő cucc, amit valaha láttam, akármelyik platformon. Ahogy szembe süt a nap és elvakít, és tükröződik mindenen, vagy ahogy megforgatjuk a kamerát és összemosódik a környezet, valami eszméletlen. Erre még rátesz egy lapáttal a táj, ahol ugyanis semmit nem fed „distance fog”. Akármeddig elláthatunk, és bizony irdatlan nagy távolságok vannak a játékban, melyeket még lóval vágtázva is hosszú percekbe telik megtenni. Ha pedig megérkeztünk valahová és visszanézünk, teljen mértékben látni fogjuk az irdatlan utat amit bejártunk, a távolban pedig, mint valami égre meredő hatalmas tüske, ott virít a templom. Leírhatatlan, és annyira megmozgatja a fantáziát, annyira lenyűgözi az erre fogékony játékosokat, mint semmi hasonló korábban. A kolosszusok kinézetéről már áradoztam egy sort: tényleg fotorealisztikusak, és a java részük élő álatok eltorzított és felnagyított képmásai. Főhősünk mozgása csodálatosan részletes és sokszínű, csak úgy, mint hű társáé, a lóé. A legtöbb vélemény szerint a Shadow of the Colossus simán elmenne egy kezdő next-gen játéknak is. Minderre rátesz még egy lapáttal a művészi tervezés! Ritka, hogy egy játék grafikája egyszerre technikailag és művészileg is aláz, itt mégis erről van szó. Sajnos mindennek megvan az ára: a framerate igen gyakran esik le, ám szerencsére ez nem zavaró.
A játék hanghatásai csillagos ötöst érdemelnek, erre nem is szeretnék szót vesztegetni, amire viszont igen, az a zene. Ilyen csodás, epikus, fülbemászó és változatos dallamokat eddig talán csak a Bioware játékaiban hallottam, ám ez ha lehet még azt is felülmúlja. A soundtrack beszerzése kötelező minden rajongónak és nem rajongónak.
A Shadow of the Colossus egy nagyon egyedi játék, és ennek megfelelően egy különleges élményt nyújt azoknak, akik kipróbálják. Egy kicsit több türelmet kell adni az anyagnak a legelején, ám körülbelül fél óra után beletanulunk és megkezdődik a kánaán. Fumito Ueda megalkotta nemcsak a Playstation 2, hanem az utóbbi évek egyik magasan legjobb játékát. Feltétlen dicséret illeti a kreativitásért és az újító szellemért, amit a projectbe áldozott.
Azt hiszem, soha nem felejtem el azt a délutánt. Csörög a mobil a zsebemben, én pedig vezetés közben - nem szép dolog - felveszem. Siegfried az, jelenti, hogy megérkezett hozzánk. Hetek óta nem találkoztunk, jó lesz egy kicsit beszélgetni, játszogatni. Ő még nem is sejtheti, mi lapul a kabátom zsebében, nekem pedig fogalmam sincs arról, mekkora meglepetés lesz számomra is ez a játék. Mennyi izgalmas, vagy szájtátott bámészkodással töltött percet szerez nekem majd ez a program, s emellett mégis mennyi csalódást, szomorúságot, sajnálatot.
Mielőtt azonban belevágnék, kérlek benneteket, vessetek egy pillantást az alul fellelhető értékelő boxra. Aki játszott a játékkal, itt elismerően bólogat, aki még nem, az hitetlenkedve csóválja a fejét. Márpedig ebben az egy esetben nem érdekel senki más véleménye, bár lehet szidni ezt az értékelést akár a fórumon is, elhamarkodottnak mondani, de ezt kizárólag az - ismétlem, csak az - teszi majd, aki nem játszott a játékkal. Tessék egy próbát tenni vele! Meglátod majd, hogy ez az a bizonyos MINDEN SZEMPONTBÓL TÖKÉLETES JÁTÉK! Nem hiszed? Hadd győzzelek meg egy kicsit.
Az intro láttán azonnal eszembe jutott, mit mondtak anno a többiek, mikor kipróbálták a játékot. Szürke, ködös, nyomasztó, valahogy nem fogja meg az embert. Egy fiatal srác lovagol egy kietlen vidéken, átkel a hegyeken, végigbaktat egy végtelennek tűnő hídon, majd egy hatalmas templomba érve az oltárra helyez egy mozdulatlan lányt. Ennyi. Hogy mi értelme van ennek? Talán tudtuk, mi értelme van az ICO elején látott képsoroknak? Fogalmunk sem volt, ki is az a szarvakat viselő kisfiú, akit szarkofágba zárnak. Aztán szép lassan fény derült mindenre. Fény derül itt is, nem kell attól tartani, hogy homályos foltok maradnának a történetben, ám arra még néhány pillanatot várni kell. Megjegyezném, elég nagy pillanatok azok, szám szerint tizenhat van belőlük, s kolosszusoknak hívják őket.
El is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a játék magját alkotja. Ugyanis kizárólag ez a 16 monstrum fogja utunkat állni ebben a csodálatos történetben. Sehol egy ork, egy földönkívüli, katona, de még egy árnnyal sem találkozunk, akik ugyan a játék elején feltűnnek, ám varázserejű kardunk elriasztja őket. Sokan úgy gondolhatják, a játék ettől unalmassá, röviddé válik. Nos, az ilyen emberek elé minden teketória nélkül odatenném az irányítót és bármelyiket a 16 kolosszus közül. Gyerünk, próbáld megölni! Aztán a második megkezdett óra után újra rákérdeznék: unalmasnak, esetleg rövidnek találod a játékot? Valószínűleg nemleges választ kapnék.
Hogy is néz ki ez valójában?
A templom a kiindulópont. Innen indulunk minden kolosszus felkutatására és ide is térünk vissza, miután legyőztük őket. Felpattanunk hát hűséges hátasunk, Agro hátára (háromszög), vele kell ugyanis bejárni a vidéket. Az X gombot nyomja ösztökélhetjük gyorsabb haladásra, az R1-el lehasalhatunk a nyeregben, az R1 és az előre iránnyal pedig akrobata módjára felállhatunk rajta. Szükségünk van e gyors közlekedésre, gyalogosan kicsit hosszú lenne az út, ugyanis a játékban egyetlen terület van, ám az olyan hatalmas, hogy sehol máshol nem találjuk párját. Ám az, hogy nagy csupán az egyetlen pozitívuma a világnak; a kidolgozása olyan egyedülállóan gyönyörűre sikerült, hogy először nincs is kedvünk óriást ölni, be kell járnunk minden zegét-zugát, bár ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Messziről látunk mindent, ahogy homályba vész a távolban, s ahogy közelebb kerülünk derül ki, hogy az adott torony, szikla, építmény, kastély milyen bámulatosan nagy és kidolgozott. Közben az egész táj él, lélegzik, mozog, változik az időjárás, madarak repkednek, gyíkok szaladgálnak, s a Nap fénye tűz be mindenhová, ahová csak tud...
Ismét egy fontos dologhoz érkeztünk, ugyanis a Nap fénye létfontosságú kalandozásaink alkalmával. Amint kiérünk a szabadba, a Kör megnyomásával a fényt visszatükrözhetjük fényes pengénkkel. Ahol a sugarak egy pontba kerülnek, na ott találjuk a következő likvidálandó óriást.
Induljunk hát el abba az irányba. Elérkezünk egy sziklához, ahol leszállni kényszerülünk derék hátasunkról. Itt az ICO-hoz hasonló platform-ügyességi-logikai feladvány következik, vagyis el kell vergődnünk a célpontig. Ekkor egy ingame animáció bemutatja a fellelt kolosszust. Az állunkat fogjuk keresgélni ezeknél a megjelenéseknél, az óriások ugyanis olyannyira óriások, hogy a szemeik valahonnan a sztratoszféra környékéről bámulnak ránk, minden lépésükre megrázkódnak a fák, több mázsányi földet túrnak fel lábaikkal, és a válluk körül madárrajok keringenek. Kőpáncél védi őket, s elsőre úgy tűnik, sebezhetetlenek, ám mindannyiuknak megvan a gyenge pontjuk. Kétféle ilyen pont létezik: az egyik segít abban (nevezzük SP-nek, azaz segítő pontnak), hogy közelebb kerülhessünk az - általában fejükön található - szimbólumhoz (jelöljük SZ-el). Egy példa, rögtön az első kolosszussal: íjunkkal meglövöldözhetjük egy kicsit, mire észrevesz minket, persze könnyebb dolgunk lesz, ha odaosonunk hozzá (én mindenesetre ajánlom a lövöldözést, hátborzongató ugyanis az, ahogy lassan hátrapillant a válla fölött). Felugrunk a bal lábát borító szőrre (R1-el kapaszkodunk), s a térdhajlat környékén találunk egy SP-t. Ezt megbökve (négyzet gombot megnyomjuk, majd mikor feltöltődik az erőkijelző kör a jobb alsó sarokban, újra lenyomva döfünk) óriásunk fél térdre esik. Most elérhetjük a lábát védő páncélt, melyen fel s tovább mászva elérünk a kobakjához. Itt néhány erős szúrás és végeztünk is.
Ez így baromi egyszerűnek tűnik, ám cseppet sem az. Mihelyst megérzi, hogy rajta lovagolunk, rázni kezdi magát, ha beleszúrunk, ide-oda dobálja a fejét. Itt jön jól a kapaszkodás képessége, amit R1-el aktiválhatunk. Főhősünk addig kapaszkodik, amíg nyomjuk a gombot, ha elengedjük, lepottyan. A már említett erőkijelző viszont kapaszkodáskor folyamatosan csökken, s ha elfogy, szintén méretes zuhanás lesz az osztályrésze. Mikor kevesebb erőnk marad, meneküljünk biztos helyre (pl. a szörny háta), ahol feltöltődhet a kijelző (ha guggolunk, ez gyorsabban meg fog történni).
A kolosszus legyőzése után visszakerülünk a templomba, indulhatunk a következő ellen és így tovább.
Van egy apróság, amiről még beszélni szeretnék. Minden erőnket latba vetjük ugyan, hogy megmentsük a lányt (a kolosszusok legyőzésével kaphatjuk meg ezt az erőt), de a történet végéig ott fog motoszkálni mindenkiben az az érzés, hogy ez nem helyénvaló. Bűnös ember az, aki elpusztítja ezeket a csodálatos teremtményeket. Minden óriás legyőzése után valami keserűséget érez az ember, akkor is, ha alaposan megkínlódott a legyőzésével. Most ez mire volt jó? Miért kellett meghalnia? Mégis, újra és újra belevágunk a nagy csatába, mert a szent cél adott: megmenteni a szerelmet. De ennek - mint mindennek - ára van.
Gondolom, a játék készítőinek is volt egy ilyen célja a fejlesztés alatt, megértetni az emberekkel, a játékosokkal, hogy felesleges mindent elpusztítani, ami körülöttünk van. Talán ezek a kolosszusok kicsit a Földet is jelképezik, a mi hatalmas Óriásunkat, amit saját önző céljaink érdekében már teljesen tönkretettünk.
A grafikáról már szóltam, ezt nem lehet leírni, ezt látni kell. A játszhatósággal egyetlen gondom volt: Agro hajlamos mindennek nekimenni, ilyenkor a vad vágtában megtorpan és rúghatjuk újra szerencsétlennek az oldalát. Ez főként az erdei részeknél idegesítő. Minden más szempontból tökéletes az irányítás, a kamera mozgatása mindenképpen követendő a tisztelt fejlesztőcégek részéről. A hangulatot remélem hűen visszaadta ezen cikk, a szavatossággal sincs semmi gond, mivel a megnyitható Hard módon kívül rengeteg apróságot találhatunk még benne. A zene és a hang csodálatos, tökéletesen passzol s környezethez. Megérné kiadni egy Soundtrack albumot a betétdalokból.
Azt hiszem, mindenki számára egyértelmű, hogy a Shadow of the Colossus elsőszámú kedvencemmé lépett elő. Ezzel sokan így vannak, érdemes elolvasni a különféle Internetes fórumokat. Ez egy gyönyörű mese, amit sosem felejt el az ember. Kötelező mindenki számára.
A Shadow of the Colossus egy nagyon egyedi játék, és ennek megfelelően egy különleges élményt nyújt azoknak, akik kipróbálják.
Avagy milyen érzés óriásokat ölni?
Egy meglehetősen szélsőséges megítélésű játék bemutatása következik…
Történet… mit is mondhatnék? Az nem igazán van, illetve van, csak nem meséli el a játék a töredékét sem. Roppant titokzatos az egész, hogy ez mennyire jó, ítélje meg mindenki saját maga. A lényeg… Egy fiatal férfit láthatunk az intróban, aki egy csomagot visz magával lovon. Vadregényes tájakon kel át, mire megérkezik egy misztikus vidékre. Több kilóméter hosszú hídon átkelve, megérkezik a Szentélybe. A csomag tartalma egy halott lány. A fiú megszólítja az isteneket, célja természetesen a leányzó feltámasztása. Az istenek meghallgatják, és ugyan ellentétes a halandók törvényeivel, de talán a fiú kardja segítségével mégis lehetséges a dolog. Ám nem lesz egyszerű feladat, hősünknek végeznie kell a vidék tizenhat kolosszusával…
Hát a történet ennyi és maga a játék is. Gyakolatilag két dolgunk van: megkeresni az aktuális gigászt, utána pedig megölni. Egyszerűen hangzik? Nem az, bár annyira azért nem is túl nagy was-ist-das. A nehézség leginkább abban rejlik, hogy a bejárható terület kapitális méretű, van segítség, de azért nem két perc meglelni a dögöket (az első párat leszámítva). Miután megvan valamelyik drága, elkezdődik a harc. Eleinte nem túl veszedelmesek a lények, inkább csak a látványuk sokkoló. A kolosszusok, tényleg kolosszális méretűek. Mindjárt a legelső is kb. 30-40 méter magas. Az ember persze amint meglát egy ekkora monstrumot és tudja, hogy csak egy karddal és egy nyíllal rendelkezik, akkor hajlamos beparázni. Márpedig mese nincs, ezeket az óriásokat az egész játék során a kard+nyíl kombóval kell kifektetni, na meg persze jó adag ügyeséggel és megfelelő taktikával.
A játék alapja tényleg csak ennyi. De a nagy kérdés, hogy életképes-e ez a formula? Őszintén? Nem nagyon. Oké, szó se róla, a játék egyszerűen EPIC. Amikor 100 méter magasan lóg az ember egy behemót szakálában kapaszkodva és szól a fantasztikus zene akkor az ember igencsak jól szórakozik, ez elvitathatatlan. Szerencsére látvány és audio terén is kiszolgálja a játék ezt az élményt (bár grafikai bugok vannak bőven). De… mindezt megismételjük 16-szor és annyi.
Hiába nincsen ezzel baj, ha a játék teljesen kimerül ennyiben. Sehol egy dungeon, sehol egy logikai feladvány, sehol felvehető/használható tárgyak, de még egy szaros sima ellenféllel sem kerülünk szembe. És ez nagyon nagy gond, keményen belepiszkít az összképbe. Egyszerűen így kevés a játék. Az ember két délután alatt lehenteli a kolosszusokat, aztán kész - vége.
Hiába a hatalmas nagy táj, ha a földrajzi szépségein kívül, semmit sem nyújt a játékosnak. Le lehet szedni pár gyümölcsöt és elkapni néhány fehérfarkú gyíkot, hogy ezzel tápoljuk a hősünket, de semmi más (najó, esetleg ott a Titkok Kertje, mint szépségtapasz). Véleményem szerint sokat dobott volna a játék élvezhetőségén néhány megszerezhető kincs vagy bármi. Mert így csak barangolunk bele a nagyvilágba. Ráadásul ezek a barangolások néha ROPPANT frusztrálóak az irányítás miatt. Sajnos lovunk gyakran “megbokrosodik”, megfordulni vele kész művészet és néha még egy fűszálon is fennakad. A fiú irányítása korrekt (eltekintve időnként a kamerakezeléstől és a nyíllal való célzástól), de a térkép olyan hatalmas, hogy kénytelen vagyunk lovagolni.
Az új generációs színfalak között élő játékosok érezhető izgalommal várják Ueda, a tehetséges japán játékfejlesztő titán, legújabb megejtő mesés agyszüleményét. Teszik ezt okkal, hiszen a kultikus ICO után következő játéka a Playstation 2 játékkönyvtárának ragyogó ékköve és az előző évtized kiemelkedő művészeti alkotása.
Ueda zsenialitása elsősorban abban rejlik, hogy a korai videojáték fejlesztők mentalitása szerint eljárva a bennünk élő gyerekhez szól. Felteszi a kérdést, hogy akarunk e játszani, egy másik világba lépni és tudtunkon kívül válaszoljuk meg magunk is a költői kérdést. Elvágyódunk és látszólag mégis olyan helyekre vezérel minket a játékaival, ahová nem is mennénk magunktól talán.
Az ICO leharcolt halálcsapda szerű várkastélya után a Shadow of the Colossus egy árnyakkal és kanyonokkal barázdált pusztaságba visz minket el. A kihalt tájon nyargalva vadnyugati indiánfilmek juthatnak eszünkbe, amint a homályos történet fonalát felvéve harcba indulunk a toronymagas és sérthetetlennek tűnő kolosszusokkal szemben. Tizenhat ügyességünket és logikánkat kihívás elé állító szörnyeteg legyőzése lesz feladatunk ebben a játékban, amely elsőre kevésnek hathat, de az út amit bejárunk a záró képsorokig sokkal többet nyújt.
A maga platformján egyik legszebb játék támogatja a különböző hangrendszereket és a széles képernyőket is. Előremutató audiovizuális élményt nyújthat ez a játék megfelelő felszereltség mellett, ezzel is jelezve, hogy másról van itt szó mint egy techdemo erőpróbájáról vagy több száz órás szerepjáték hosszas élvezetéről. Mesélni akar a játék és azt akarja, hogy lássuk és halljuk amit üzenni akar. Sokan vitáznak még ma is a történet hátteréről és vannak akik feladva az intellektuális küzdelmet túl egyszerűnek tartják a mondandót.
Azonban a játékkal játszva ez mind értelmét veszti. Hiszen ott állunk szemben nálunknál érezhetően öregebb és hatalmasabb lényekkel, amelyeknek legyőzése diadalt nem, hanem valami borongós elégtételt jelenthet csak. Olykor még bűntudatot is érezhetünk a látszólag öntudatlan, közép-amerikai istenszobrokra emlékeztető lények elpusztításának(?) pillanatában és ahogy a testükből kiáramló sötét erők minden alkalommal belénk csapódnak és átjárják szereplőnk idővel egyre meggyötörtebb testét.
Nem derül ki, hogy a Vándor hogyan vesztette el és tulajdonképpen kit is. Látunk egy lányt és egy fiút és érezzük, hogy az utóbbi bármit megtenne, hogy ismét együtt legyen az előbbivel. Nem hiszem, hogy van olyan aki ennek a felállásnak nem tudná átérezni a hangulatát. Mind elveszíthettünk már valakit olyan formán, hogy bármit megtettünk volna, hogy visszakapjuk. A lehetőség adott, csupán a valódi ár lehet a kérdés, ahogyan a való életben, úgy itt a játékban is.
A Shadow of the colossus nem a minimalista történetével, a korszakalkotó technikai megvalósításával vagy az újszerű kihívással lett klasszikus és megkerülhetetlen alkotás. Ezek összessége és összességének atmoszférája teremtette meg azt a nimbuszt, amit immáron az alkotóját és minden újabb játékát jó előre glóriaként övezi. Érdemes odafigyelni minden részletre korábbi és későbbi alkotásaiban, hogy könnyebben megtalálhassuk magunkat az általuk előadott mesék sorai között. Évekkel később csak azt vesszük észre majd, hogy valódi emlékként őrizzük a képeket magunkról, egy fiúról és hogy kolosszusokat győztünk le valaha, amelyek sokáig kísértették döngő léptekkel álmainkat.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
SHADOW OF THE COLOSSUS - © 2008 - 2024 - shadowofthecollossus.hupont.hu